A tőkepiacokon az idei év első két hónapjában történtek után sokan érezhetik úgy, hogy sutba dobható a piacok működéséről eddig megszerzett és vallott tudásuk. Elbizonytalanodtak, mivel nem találnak logikát abban, amit maguk körül látnak és tapasztalnak. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a piacokon magabiztosság érzését felváltotta a szorongás.
A pszichológiai szakirodalom legalább kétféle szorongást különböztet meg: neurotikus és egzisztenciális szorongást.
Az előbbinek mindig van valamiféle tárgya (a nem teljesítéstől való félelem, aggódás a szeretteink iránt, az egészségünk felett vagy az anyagi helyzetünk miatt stb.), ami ráadásul állandósulhat is. Mindig lehet találni okot a szorongásra a fogyasztói társadalomhoz és a felgyorsult élethez való igazodásunkban. A mindennapi létünket átszövő aggodalmaskodás, stressz megnyomorítja lelkünket, és hosszú távon egészségünk rovására megy.
Az egzisztenciális szorongás leginkább a belső egyedülléttől, az elmúlástól, a haláltól, az ürességtől (a semmitől) való félelmünk miatt van. Az ember egyszerűen nem tud megbirkózni azzal a gondolattal, hogy a halál vele is megtörténhet. Pedig eredendően olyan, aki az értelmet keresi a dolgok mögött, de az elmúlásban nem talál. A nemlét eljövetele felfoghatatlan. Ez az az ismeretlen, amitől minden ember retteg, ami az egzisztenciális szorongás alapja. Persze amiben az ember egyáltalán értelmet talál, még lehet hamis (a pénz, az élvezetek és örömök szüntelen hajhászása, stb.), lehet átmeneti, múlandó, (a túlzásba vitt munka, tanulás, jótékonykodás, stb.), amelyek végső életcélnak mégsem felelnek meg, mert a családi kötelékek kárára mehetnek, befelé fordulást és boldogtalanságot okoznak.
A folyamatos szorongásból rossz döntések származhatnak, ami elvezethet a döntésképtelenséghez. Nem kell objektív vészhelyzet ahhoz, hogy a szubjektív félelem átélése az egyén számára teljességgel valóságos legyen. A döntés képességétől azonban semmi nem tud megfosztani bennünket. Még az ösztöneink sem. Bármennyire terhes legyen meghozni a döntéseinket, szabadulni ettől a képességtől nem tudunk. A Gestapo kínzókamráiban agyongyötört foglyok is szabadon dönthettek arról, hogy az életben maradás halvány reményéért cserébe elárulják-e társaikat vagy inkább az összes kínjuk és fájdalmuk ellenére kitartanak, és a sírba viszik a titkaikat.
A döntés szabadsága minden emberben fellelhető.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ember egy dologban nem szabad, mégpedig abban, hogy szabadságunk adott, és lépten-nyomon választanunk, döntenünk kell, ez elől kitérni nem tudunk. Minden döntésünk egyben valaminek az elutasítása is, de azt nem tudom elutasítani, hogy a döntésem felelősséggel ruház fel engem. Ebben az értelemben nem vagyunk szabadok, mert ez akkor is így van, ha nem szeretnénk, hogy így legyen. Egyszerűen nem menekülhetünk tetteink, döntéseink, választásaink teljes és mélységes felelősségének érzésétől.
A döntési szabadságunk felelősséggel jár, a felelősség érzése pedig szorongással tölt el bennünket. Ahogy Jean-Paul Sartre francia egzisztencialista filozófus mondta:
Az ember szabadságra van ítélve; mert miután a világba kerül, mindenért felelős. Az egész világ súlyát a vállán viseli: felelős a világért és önmagáért, mint létezési módozatért.
És ez felettébb nyugtalanító, feszélyező és gyötrő tud lenni. Aki viszont megpróbálja feladni önmagát és a tudatlanok “boldogságát” választja, idővel elveszíti képességét arra, hogy etikusan éljen, miképpen arra is, hogy valódi intimitást éljen meg a kapcsolataiban.
Az önismeret elmélyítése segít a szorongás feloldásában (a delphoi szenthely homlokzatán álló felirat első sora is ez volt: Ismerd meg magadat!) Önmagunkat azonban csak másokkal kialakított kapcsolatainkon keresztül ismerhetjük meg, ahogy az életünk értelmének a megtalálásában is a közösség adhat támpontokat, még akkor is, ha az emberek néha messzebb vannak tőlünk, mint az Istenek. Az emberek azokba fogódznak, akik a közelükben vannak. Az egzisztenciális semmiségtől való félelem nem puszta priváció.
Ugyanígy fontos a változás tudomásulvétele. A dolgok akkor is változnak (olykor egészen kiszámíthatatlan módon), ha mindez feszélyez és nyugtalansággal tölt el bennünket. A változás biztos. Épp ezért, ha célt értünk, nem hihetjük azt, hogy helyzetünk örökké változatlan marad. A világban minden csak időleges. Balgaság az állandót óhajtani és mozdulatlanul maradnunk állóhelyünkben, mint önmagunk szobra. A legnagyobb hibát mégis azzal követjük el, ha nem tudjuk kiélvezni, amit elértünk, amiért korábban csillapíthatatlanul szorongtunk, ha rögtön a következő megmászandó hegycsúcsra szegeződik tekintetünk, mihelyst egyet nagy nehezen legyűrtünk. Ha nem tudunk megbékélni a határainkkal, és folyvást aggódunk amiatt, hogy elveszíthetjük, amit már megszereztünk, hogy lecsúszhatunk (anyagi és szellemi értelemben egyaránt).
Ugyanígy fontos az érzelmek elfogadása is. Valójában nemcsak a pozitívak, a negatívak is jó érzelemnek számítanak (minden rosszban több a jó!), mert lehetőséget adnak a fejlődésre, önmagunk minél teljesebb megismerésére és meghaladására.
A SZORONGÁSRA NEM FELTÉTLEN KELL ELLENSÉGKÉNT TEKINTENI, HANEM VALAMIRE, AMI SEGÍT A BELSŐ FEJLŐDÉSBEN.
A kudarctól, a végességtől való örökös és tudatos félelemben lehetetlen élni. Egyensúlyt kell találnunk aközött, hogy mennyire vesszük tudomásul létezésünk elmúlásának elkerülhetetlenségét, miközben létezni igyekszünk a mindennapokban. Aki nem fél a haláltól, az élettől, a változástól sem fog. Ez a fajta szellemi képesség segíthet végül túllépni az (egzisztenciális) elszigeteltség érzésén, és valódi pszichés felszabadulást hoz.
(Borítókép: Getty Images)
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
