Hét éve, az adósságválság csúcsán, 2012 július 26-án mondta leghíresebb, “whatever it takes” beszédét Mario Draghi, az Európai Központi Bank leköszönő elnöke. Tényleg mindent megtettek, de Draghi elnöksége alatt már biztosan nem tér vissza a “normális” monetáris politika – hiába készültek kamatemelésre, most újabb lazítást voltak kénytelenek bejelenteni. Kérdés, hogy utódja, Christine Lagarde nagyobb sikerrel tudja-e meggyőzni az eurózóna kormányait, élükön a fiskális konzervatív németekkel arról, hogy az európrojekt több egyszerű szoros együttélésnél és a megnyíló lehetőségek opportunista kiaknázásánál. Ha nem, az EKB-nál továbbra is csak arra koncentrálhatnak, hogy bármit megtegyenek, hogy egyáltalán megmentsék az eurót, és a válságkezelésnek szánt mondat az EKB állandó mottója lehet.
Az Európai Központi Bank a piaci várakozások szerint tovább lazíthat a monetáris politikáján. Minden visszakerült az étlapra, amit az elmúlt nyolc évben (Draghi terminusa alatt) megismerhettünk: kamatcsökkentés, kötvényvásárlási program (QE), célzott banki hitelezéstámogatás (TLTRO), sőt még több is – az EKB saját inflációs céljának megfogalmazásán is változtathat, hogy még nagyobb rugalmasságot kapjon inflációs célja némi felpuhításával a laza politika folytatására. Az EKB tehát a várakozások – és a csütörtöki bejelentései – értelmében tovább lép, és újabb szintre emeli azt a támogatást, amit az eurózóna gazdaságának nyújt.
A három hónap múlva távozó jegybanki vezérnek már biztos, hogy nem sikerült feltenni életművére azt a koronát, amelyre vágyott. A tavaly év végén leállított kötvényvásárlási program mellett széles körben volt elfogadott az a nézet, hogy Draghi idén ősszel már a kamatemelés mezsgyéjére léphet, és így a 8 éves terminusa nagy részében kreatívan lazító elnök elkönyvelheti sikerét, és elkezdheti a monetáris politika „normalizációját”. Nem így lett. Az a kedvező nemzetközi konjunkturális környezet ugyanis, ami kezdetben támogatta az EKB politikáját, mára megváltozott.
A válságot követő években erős beruházásélénkítésből fakadó kínai kereslet mára érdemben belassult, a globálisan versenyképes – főleg európai centrumban lévő – vállalatok exportját korlátlanul felszívó angolszász (főleg USA) kereslet pedig Trump amerikai elnök kereskedelmi háborús lépései láttán egyre bizonytalanabb. Az exportlehetőségek beszűkülése pedig a folyamatosan romló európai vállalati hangulaton keresztül öngerjesztő lassulást vált(hat) ki. Hogy ennek megelőzésére, kivédésére, elegendő lesz-e az újabb jegybanki fröccs, az véleményes. Az viszont sokkal valószínűbb, hogy ennek a helyzetnek a kezelésére a jegybank egyedül nem képes.
Ha valamiben sikertelen volt Mario Draghi az elmúlt években, az pontosan ez: nem sikerült meggyőznie az eurózóna kormányait (természetesen itt a fiskálisan konzervatív országokat, élükön a németekkel, kell érteni) arról, hogy az euró projekt több egyszerű szoros együttélésnél és az éppen megnyíló lehetőségek opportunista kiaknázásánál, hanem egyes tagállamoktól az euró puszta léte is időnként a pénztárca kinyitását követeli. Ebben az őt követő Christine Lagarde talán sokkal sikeresebb lehet.
Az elmúlt 10 év legfontosabb mondata az európai integrációról
Pontosan ma hét évvel ezelőtt, 2012 július 26-án hangzott el Mario Draghi, az EKB akkor kevesebb mint egy éve hivatalban lévő – és most október végén távozó – elnöke szájból méltán leghíresebb mondata, miszerint az EKB bármit megtesz (whatever it takes) annak érdekében, hogy megmentse az eurót. Az adósságválság csúcsán tett fogadalom jelentőségét nem lehet alábecsülni, az európai integráció szempontjából elmúlt évtized legfontosabb kijelentése volt. Pláne annak fényében, hogy a következő években ezt a fogadalmat valódi tettek is követték: állam- majd vállalati kötvényvásárlások, célzott banki hiteltámogatás, alapkamat levitele negatív tartományba, bajba jutott tagállamok kötvényeinek vásárlása, általában aktívabb jegybanki politika kialakítása.
A lépésekhez társultak sikerek. Kétségtelen eredmény, hogy mérséklődött a nyolc éve nagy bajban lévő országokon lévő nyomás (Portugália, Olaszország, Görögország, Spanyolország, Írország), csökkent államkötvényeik felára, csökkent az ott működő vállalatok által a hitelekre fizetendő kamat, beindult a hitelezés, a bajban lévő gazdaságok többsége ismét talpra állt. Az eurózóna gazdaságának egésze ugyanakkor nem tudta azt a növekedést produkálni, amit pl. az USA, és úgy általában nem alakult ki egy erős, belső dinamikán alapuló önfenntartó növekedés.
Az EKB megtette azt, amit tehetett, még többet is, mint amire a megelőző jegybanki gyakorlatból következtetni lehetett. Egyedül azonban egy jegybank nem képes kezelni azokat az elégtelenségeket, amelyek abból fakadnak, hogy az övezet egyes gazdaságai nagyon különböző fejlettségi szinten állnak és eltérő gazdasági szerkezettel, eltérő problémákkal szembesülnek, vagy, ha úgy tetszik eltérően érte a szerencse (vagy szerencsétlenség).
Központi költségvetési, szolidaritási alap hiányában az olasz, görög, spanyol, ír és portugál kormányok maguk voltak kénytelenek költségvetési megszorítások útján kezelni problémáikat, tétlenül szemlélve a közben egekbe szökő munkanélküliség romboló hatásait.
AMÍG TEHÁT NINCS MEG AZ A POLITIKAI FELISMERÉS, HOGY A KÖZÖS EURÓPAI PROJEKTNEK, AMIT KÖZEL KÉT ÉVTIZEDE KORONÁZTAK MEG A KÖZÖS PÉNZ BEVEZETÉSÉVEL, LÁTHATÓ MÉRETŰ KÖZÖS KÖLTSÉGVETÉSI, SZOLIDARITÁSI ALAPRA VAN SZÜKSÉGE, ADDIG AZ EURÓ MAJDANI TRAGÉDIÁJÁT A JEGYBANKI POLITIKA ÖNMAGÁBAN CSAK KÉSLELTETNI, ELHÁRÍTANI AZONBAN NEM KÉPES.
(Csak meghökkentő ellenpéldaként érdemes itt felidézni, hogy Paul Krugman számításai szerint Florida gazdasága a nagy válságban visszaeső teljesítményének tompítására GDP-je 4 százalékának megfelelő többlettámogatást kapott a központi kormányzattól, míg Európában a bajba jutott gazdaságok esetében nem a segítség mértékén, hanem a hiteleikre fizetett kamat mértékén zajlott a vita.)
Lehet, hogy túlzó elvárás egy jegybankelnöktől, de tény, hogy dacára annak, hogy emlékeim szerint minden, de legalábbis a legtöbb sajtótájékoztatóján elmondta a helyi politikusoknak címzett figyelmeztetését az erősebb összefogás és a strukturális reformok fontosságát hangsúlyozva,nem sikerült látványos elmozdulást elérnie az integráció, a kölcsönös szolidaritás megteremtése terén.
Európában hivatalból a közös intézmények képesek hitelesen és következetesen képviselni az eurózóna egészének érdekeit (Parlament, Bizottság, EKB), ezek közül kétségtelenül minimum gazdasági értelemben legerősebb szereplőnek a központi bank számít. Az euró szempontjából létkérdés, hogy az új EKB elnök, Christine Lagarde képes lesz-e ezt a mércét megugrani. Kétségtelenül reményt keltő eddigi pályafutása (francia pénzügyminiszter, IMF vezér), és az európai politikai életben való jártassága erre elődjénél alkalmasabbá teszi.
Európában most nincs válság, de ha recesszióba süllyedne a régió, akkor az korábban nem látott kihívások elé állítaná az elmúlt válság óta csak némileg megerősített intézményrendszert. A lassú növekedéssel és negatív eurótapasztalatok hatását tükröző belpolitikai fejleményekkel fémjelzett olasz gazdaság esetleges megbotlása már a korábbinál sokkal erősebb választ kívánna. Hogy ezeket a progresszív, integrációt előmozdítani vágyó erőket a fiskális (és európai szemszögből politikailag) konzervatív politikusokkal szemben időben képviselni és segíteni tudja-e Lagarde, vagy „uralkodása” alatt csak az esetlegesen bekövetkező válság hatásait lesz kénytelen elődjénél is nagyobb kreativitást igénylő eszközök kidolgozásával enyhíteni, az részben rajta is múlik. Az EKB mostani intézkedései mindenesetre helyzetbe hozzák Lagarde-ot arra, hogy az előbbire koncentráljon.
(Címlapkép: Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke, forrás: Twitter)
