Az Egyesült Államok és Kína összecsapása fegyveres konfliktust leszámítva minden fronton zajlik, és ez a folyamat várhatóan nem is ér véget a mi életünkben. Az USA jelenlegi legfontosabb célja az lehet, hogy gyengítse, hátráltassa Kína előretörését, miközben a választott eszközök – leegyszerűsítve és nem kizárólag: a kereskedelmi háborúnak hívott folyamat, és különösen a szabad kereskedelem, vagyis tágabb értelemben a modern, szabályozott kapitalista szabadverseny korlátozása – éppen Amerika primátusának alapjait kérdőjelezik meg. A számok – egy 300 milliós piac és demográfia áll szemben egy közel 1,5 milliárdossal – egyértelműen Kína mellett szólnak, de győztest hirdetni ez alapján akkor sem lehet, ha Kína felzárkózásának egyik alapköve éppen a nagysága. A vezető globális hatalom pozíciójára annak van nagyobb esélye, akinek önmagát sikerül meghaladnia, saját negatívumait sikerül legyőznie – ezekből pedig bőven akad mindkét oldalon. Az USA-ban a gazdasági ciklusokból fakadó, és azon túl érkező kihívásokra egyre szűkülő eszköztárral reagálni képes, egyre jobban korrumpálódó politikai és gazdasági modell a meghaladandó belső ellenség, Kínában pedig egy a hatalmát végletekig koncentráló, az amerikai intézkedésekkel magát jogosan veszélyeztetve érző, és ezért a szabad kereskedelemért legalább retorikai szinten kiálló, de valójában az országot egyre jobban bezáró, az emberi jogokat finoman szólva is figyelmen kívül hagyó rendszer. Nem jó hír, hogy rövid távon az ilyen rendszerek akár hatékonyabbak is lehetnek a harcban.
„A hadviselés tudományát pedig öt állandó tényező befolyásolja … 1. az erkölcsi törvény; 2. a menny; 3. a föld; 4. a parancsnok; 5. a módszer és a fegyelem… Az erkölcsi törvény teszi, hogy az emberek teljes egyetértésben vannak az uralkodójukkal, olyannyira, hogy követni fogják őt tekintet nélkül az életükre, és semmiféle veszély nem bátortalanítja el őket.” (Szun Ce)
Azt olvasom időről-időre a híradásokban, hogy a tőzsde emelkedett, mert javultak a kilátások a felek megegyezését illetően, és jó esély van a kereskedelmi háború befejezésére. Persze egy-két nap után kiderül, hogy mégsem, és akkor a tőzsde esik.
A „KERESKEDELMI HÁBORÚ VÉGE” OLYAN SZÓKAPCSOLAT, AMELYBEN AZ EGYES SZAVAK KÜLÖN-KÜLÖN SEM ÉRTELMEZHETŐEK ERRE A HELYZETRE, ÍGY NEM MEGLEPŐ MÓDON EGYÜTT IS ÉRTELMETLENEK,
de minimum félrevezetőek. A folyamat – mert talán ez a legadekvátabb kifejezés annak leírására, ami történik – nem kereskedelmi, hiszen nem csak a kereskedelem szintjén, hanem - a fizikai, fegyveres háborús cselekményeket (egyelőre) kizárva - minden más területen zajlik. Ugyanakkor hétköznapi fogalmaink szerint nem is háború, hiszen nincsenek összecsapások, nem hallatszik a fegyverek zaja, tankok dübörgése, nem folyik vér. Legfőképpen azonban nem fog, legalábbis a mi életünkben, véget érni.
Nyugaton küzdősport, keleten harcművészet
„… nem a legkiválóbb erény minden csatában harcolni és győzni; a legmagasabb szintű kiválóság az ellenség ellenállásának harc nélkül való megtörésében rejlik.” (Szun Ce)
ZAJLANI FOG TEHÁT EZ A „HÁBORÚ”, MINT LENIN PERMANENS FORRADALMA.
Lesznek benne összecsapások (sajnos az sem kizárható, hogy ezek a szó klasszikus értelmében vett fegyverekkel is megtörténnek valamikor), majd tűzszünetek, igaz ezek nem a megegyezésre irányuló törekvést, mint inkább a sérültek és áldozatok harctérről történő elszállítását, a hadrend helyreállítását, a stratégia újraértékelését, a közeljövő taktikai lépéseinek, forgatókönyveinek kiértékelését fogják lehetővé tenni annak érdekében, hogy utána újult erővel folytatódjon a háború.
EZ A NEW NORMAL, AHOGY MANAPSÁG MONDJÁK, PONTOSABBAN AZ ÚJ VILÁGREND FELÉ VEZETŐ KÍNKESERVES ÚT.
Annál is érdekesebb ez a háború nélküli háború, harc nélküli összecsapás, mert a mai Egyesült Államok területén még Winnetou és Csingacsguk ősei nyargaltak tüzes ménjeiken, és bivalyra vagy éppen egymásra vadásztak, amikor egy Szun Ce nevű, az i.e. hatodik században élt filozófus-író-hadvezér „papírra” vetette híres művét, A háború művészetét. Igaz, mind a szerző személyét, illetve a mű keletkezésének idejét és körülményeit tekintve erős vita zajlik még ma is. A szöveget tekintve pedig szinte lehetetlen feladatra vállalkoztak az elmúlt évszázad fordítói, hiszen egy, az Európában használt nyelvek és írásrendszerek logikájától lényegesen eltérő „nyelvezetű” és „írású” „könyvet” kellett az európai vagy éppen a modern ázsiai ember számára (köz)érthetővé tenni. A kínai írásjelek és nyelv metaforikus, többjelentésű, az adott kor és kultúra szimbólumrendszere által folyamatosan újraértelmezett és újra értelmezendő jelentései nem könnyítik meg az erre vállalkozó, minimum elvárásként polihisztori képességekkel rendelkező fordítóinak munkáját. A háború művészete, maga is „művészeti termék”, legalább annyira költemény, mint az élet minden területén haszonnal alkalmazható kézikönyv.
Visszatérve korunk nagy kérdésére, a folyamat, ahogy fentebb neveztem még hosszú ideig velünk lesz, hiszen ahogy a birodalmak kialakulása, felnövése, majd egy másik birodalom megjelenésének hatására történő átalakulása, szétesése évszázadokban mérhető folyamat, így
EZ A MOSTANI VÉGJÁTÉK IS MÉG ÉVTIZEDEKBEN MÉRHETŐ.
KÍNA, AMENNYIBEN, A MAI FORMÁJÁBAN MÉG LÉTEZNI FOG, ENNEK A FOLYAMATNAK A VÉGÉRE JÓ ESÉLLYEL ÁTVESZI AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK MAI DOMINÁNS SZEREPÉT MIND GAZDASÁGI, MIND PEDIG POLITIKAI SZEMPONTBÓL.
Ebben a „győzelemben” pedig nem annyira az „ellenfél” ereje, ravaszsága, a háború tudományában való elmélyültsége fogja akadályozni, küzdelmét elnyújtani, hanem saját maga legyőzésének képessége, a saját magával vívott harc kimenetele fogja ezt és ennek dinamikáját eldönteni.
Az okos ember érti hogyan működnek mások, a bölcs saját magát is érti
„Ha sem magadat, sem az ellenséget nem ismered, minden csatában alulmaradsz” (Szun Ce)
Nem a golfban találták fel azt, hogy nem az ellenféllel versenyzünk, hanem a saját hendikeppünkkel. Ez minden emberi cselekvés paradoxona, hogy a külső erőkkel folytatott harc esetén nem azok leküzdése a nehéz, hanem önmagunkat, a saját egónkat legyőzni. A (keleti) harcművészetekben ezt a célt a formagyakorlatok monoton, ego-gyilkos gyakorlása hivatott biztosítani. És más értelemben, de erről szól a Szun Ce szellemi környezetére oly jellemző kínai bölcselet egyik alapelve, a cselekvés, vagy erőlködés nélküli cselekvés (wu wei) is. Ennek a mély filozófiai gondolatnak, mi több eszmei és szellemi rendszernek a megértése nélkül a kínai-amerikai viszony és annak változása sem értelmezhető helyesen.
Kevesebb erő, több figyelem – zeng fülemben a nagy mesterek tanítása. És ezt hallja a kínai vezetés is. Nem annyira azért, mert kívülről fújják az összes nagy kínai és nem kínai gondolkodó téziseit (ez a szükséges, de nem elégséges tudás), hanem azért, mert a háború művészete az ereikben folyik és DNS-ükbe van kódolva. Ez kevésbé igaz amerikai kollégáikra, akik viszont többségében a (ma még) lényegesen jobb amerikai egyetemeken végeztek.
De nem ezért fog Kína „győzni”, feltéve, hogy győzni fog. Nem, ennek oka egy sokkal prózaibb tény lehet. Ez pedig a számok logikája:
EGY MÁSFÉL MILLIÁRD EMBERT SZÁMLÁLÓ NEMZET (GAZDASÁGI ÉRTELEMBEN BELSŐ PIAC) ÁLL EGY HÁROMSZÁZMILLIÓSSAL SZEMBEN.
A teljes demográfiában és ma még a munkaerőforrásban is megmutatkozó ötszörös szorzó, valamint a lényegesen magasabb gazdasági növekedés lehet az oka Kína felzárkózásának, illetve esetleges első helyre kerülésének.
Ugyanakkor ez ma még csak játék a számokkal: attól függően, hogy milyen jövőbeli gazdasági növekedéssel számolunk, illetve, hogy piaci árfolyamokkal vagy vásárlóerő paritáson számoljuk a bruttó hazai terméket Kína lehet, hogy soha, de az is lehet, hogy már most akkora gazdaság, mint az Egyesült Államok.
Kína gazdasági felemelkedésének egyik első prókátora és a folyamatot számszerűsíteni próbáló elemzője a Goldman Sachs közgazdája Jim O’Neill volt, aki azt jövendölte, hogy a 2020-as évek végére az ázsiai behemót legyőzi Amerikát – legalábbis, ami a bruttó hazai termék értékét illeti. Jelenleg Kína ettől elég távol áll, ugyanis piaci árfolyamokkal átszámolva az amerikai dollárban mért GDP-je 13 ezer milliárd dollár, míg az USA-é közel 21 ezer milliárd volt 2018-ban. Ugyanakkor a 2008-09-es gazdasági válságot követő években az akkori hivatalos 8 százalék körüli kínai gazdasági növekedéssel számolva több elemző intézet is a 2020-as évek elejére prognosztizálta a gazdasági hatalomátvételt. Időközben azonban az Egyesült Államok erősebben jött ki a válságból, mint szinte bármelyik ország, Kína hivatalos gazdasági növekedése pedig 6 százalék körülire lassult, így a felzárkózás is kitolódott és eszerint Jim O’Neill jóslata áll közelebb az igazsághoz. Ha azonban feltételezzük, hogy az USA gazdasági növekedése nem 1,8, hanem az elmúlt húsz év trendjéhez igazodó 2,2 százalék, Kína valós GDP növekedési üteme pedig csak évi 4 százalék, ahogy azt a Brookings Institution számolja, akkor Kína 2050 előtt nem éri utol az Egyesült Államok gazdaságának méretét.
Mi több, Kína nem először aspirál (sikeresen) a világ legnagyobb (gazdasági) hatalmának címére. Mind kulturálisan, mind gazdaságilag, mind pedig haderejét tekintve magasan az amerikai DNS-t leginkább biztosító európai hatalmak felett állt már a középkorban is. (Igaz nem érte el a korábbi ókori birodalmak, például a Római Birodalom méretét). Azután szép csendben párszáz évre kiírta magát a világ (tengerei) feletti uralmat később megszerző „klubtársak” (Spanyolország, Anglia, Hollandia és mára az USA) közül.
KÍNA VILÁGHATALMI SZÍNPADI SZEREPLÉSÉNEK KÉT NAGY MOZGATÓRUGÓJA VAN ÉVEZREDES TÁVLATBAN. EZEK A NYITÁS ÉS ZÁRÁS EGYMÁST VÁLTOGATÓ CIKLUSAI.
Kína nyitása, a már ókori értelemben vett „globalizálódása”, nemzetközi kereskedelembe való beágyazódása általában a felívelő korszakaira volt jellemző, míg bezárkózása Japánhoz hasonlóan a visszaesés, a korábbi pozíciók elvesztésének időszakaihoz kapcsolódott. A kínai tengeri flotta már a 15. század elején, tehát évtizedekkel Kolumbusz születése előtt bejárta a világ tengereit. Cseng Ho 1405-ben 317 hajóval indult első útjára, de a teljes Kincses Flotta 3500 körüli hajót számlált, (az amerikai haditengerészet ma 430 hajóval rendelkezik). Egyes hajók kilenc árbóccal és ahhoz tartozó elképesztő vitorlázattal haladtak, hosszúságuk pedig elérte akár a 120 métert is, miközben Kolumbusz – ehhez képest – bárkája mindössze 19 méter volt és a kor legnagyobb európai hajói sem haladták meg a 35-40 métert. Igen, sokat hallottunk történelemórákon a nagy európai felfedezőkről, de keveset arról, hogy ebben az időben a világ tengerészeti – és ezen keresztül gazdasági – nagyhatalma még Kína volt. De ez nem tartott sokáig.
Nem azért, mert az európai felfedezők és konkvisztádorok elvették tőle ezt a címet. Nem,
KÍNA SAJÁT MAGÁT GYŐZTE LE, SŐT, SZÓ SZERINT MEGSEMMISÍTETTE: TELJES TENGERI FLOTTÁJÁT FELÉGETTE 1525-RE.
Ennek több magyarázata is van, de a leginkább elfogadott, Angus Deaton, Nobel-díjas, Princeton egyetemen tanító közgazdász elmélete. Deaton, "The Great Escape: Health, Wealth, and the Origins of Inequality," című könyvében ezt az őrültséget azzal magyarázza, hogy a kínai elit és legfőképp a császár attól félt, hogy hatalma meggyengül a nemzetközi kereskedelemből meggazdagodó új elit felemelkedésének hatására.
Kína igazából az elmúlt évtizedekben került vissza a (gazdasági) nagyhatalmak szűkkörű klubjába, és az ehhez vezető úton a legfontosabb lépések a Teng Hsziao Ping nevéhez fűződő kínai reformok és nyitás révén történtek meg. Ennek a gondolatnak a másik oldalán a Henry Kissinger által képviselt doktrína állt a hetvenes évek elejétől, amely a Szovjetunióval szembeni szövetség erősítése érdekében a szintén kommunista Kínával történő jobb kapcsolat ápolását célozta meg. Klasszikus win-win szituáció volt mindkét fél számára. Pont az ellenkezője annak, ami most zajlik.
Egy háborúnak lehetnek nyertesei, de a kereskedelmi háborúnak leginkább csak vesztesei
„Ha valaki elbizakodottan, hangoskodva támad, de azután megretten az ellenség létszámától, az az értelmi képesség legmagasabb fokú hiányáról tesz tanúbizonyságot.” (Szun Ce)
Ezzel el is érkeztünk a folyamat valóban kereskedelmi háborús eleméhez, de a szavak itt sem azt jelentik, amit gondolunk. Ugyanis a kínai flotta egykori elpusztítása a belső háború eredménye, a szabadkereskedelem, ezáltal egy újfajta jólét megteremtésének meggátolása volt, és ebből a szempontból a helyzet mit sem változott. Ahogy Kína, illetve Japán bezárkózott, és gazdasági fejlődése visszaesett évszázadokra, úgy
A SZABADKERESKEDELMET, A GLOBALIZÁCIÓT ÉS ÁLTALÁBAN A FEJLŐDÉST GÁTLÓ ERŐK MINDEN ORSZÁGBAN ÉS MINDEN KORBAN AZ ADOTT ORSZÁG VAGY ÁLLAM MEGNYOMORÍTÁSÁT ÉRTÉK EL, HATALMUK IDEIG-ÓRÁIG TÖRTÉNŐ FENNTARTÁSÁNAK ÉRDEKÉBEN.
És ezt nem érti Trump, Johnson és (politikus)társaik, vagy legalábbis azok, akiknek kedvezni szeretnének a szavak vagy akár tettek szintjén. Valamint azt sem értik, hogy a merkantilizmus eszméi a modern hitelpénz rendszerben erősen idejétmúltak. Ha valóban értelmes elképzelés lenne, és javítani akarná például Trump az Egyesült Államok fizetésimérleg-pozícióját, fellendíteni a hazai gyártást (bármit is értünk ezalatt a 21. században) akkor azt a legkevésbé vámokkal és kereskedelempolitikai eszközökkel, sokkal inkább koherens gazdaságpolitikai, de azon belül is kiemelten költségvetési és monetáris politikai eszközökkel lehetne megtenni – feltéve, hogy valóban ez a cél.
Ezzel szemben Trump költségvetési lazítása és szándékolt, jelentős kamatcsökkentési elképzelései éppen az ellenkező hatást érik el, a fizetési mérleg romlását okozzák. Miért? Amennyiben egy ország nettó megtakarítási pozíciója romlik, vagyis a belföldi szereplők növelik nettó negatív (csökkentik nettó pozitív) megtakarításukat, az a fizetési mérleg hiányában csapódik le. A költségvetési stimulus a belső keresletet, vagyis a bruttó hazai termék felhasználási oldalát növeli, és amilyen mértékben azt nem követi le a termelési oldal növekedése, annyiban az export-import egyenleg romlása fogja helyre tenni az egyenlőséget. Ez történt az USA-ban is, Trump tavalyi adóreformja önmagában is elég volt a fizetési mérleg deficitjének növelésére és ez - kereskedelmi háború ide, vámok oda - be is következett. Ezt azzal lehetne tetézni, hogy a kamatok csökkentésén keresztül és más monetáris politikai eszközökkel, mint például az elhíresült mennyiségi lazítás révén, vagyis amikor a jegybank a mérlegét növeli eszközvásárlással, a hitelezést gerjesztjük (feltéve, hogy sikerül), ami az előbb leírt logika szerint ceteris paribus a folyó fizetési mérleg romlásához vezet.
Szóval
A KERESKEDELMI HÁBORÚ, KÜLÖNÖSEN EGY ILYEN EKLEKTIKUS GAZDASÁGPOLITIKAI ESZKÖZRENDSZERREL NEMHOGY NEM MŰKÖDIK, DE KIMONDOTTAN KONTRAPRODUKTÍV.
Mindamellett eleve elvetélt gondolat, ugyanis az USA világhatalmi hegemóniájának szerves része a gazdasági hatalma, aminek pedig egyszerre oka és következménye, hogy a dollár a világ kulcsvalutája és még jó ideig az is marad. Ennek viszont a tartósan negatív fizetési mérleg pozíció szintén egyszerre az oka és a következménye. A dollár ugyanis akkor tudja a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi forgalomban, illetve a nemzetközi tartalékok rendszerében betölteni ezt a hegemón szerepet, ha az amerikai folyó fizetési mérleg negatív. Ez viszont folyamatosan gyengíti a dollárt, leszámítva azokat az időszakokat, amikor az amerikai növekedés és kamatszint magasabb, mint a kereskedelmi partnereké – ilyen a mostani évtized is.
A győztes mindent visz, de ki a vesztes?
„Valamennyi hadviselés a félrevezetésen alapszik”
„Ott támadjad, ahol készületlen, ott jelenj meg, ahol nem várnak.” (Szun Ce)
Visszatérve kiinduló gondolatainkhoz, ahogy hajózni, úgy háborúzni is kell. A hegemón világhatalom, az USA, és a kihívó, feltörekvő új világhatalom, Kína között elkerülhetetlen a háború és a maga hol finomabb, hol keményebb eszközeivel zajlik is.
Az Egyesült Államok célja egyszerű: a rövidtávú amerikai gazdasági és geopolitikai érdekek mentén folytatott és megnyerhető csatákat megnyerni, emellett a hosszútávon az USA által nehezen megnyerhető háború, vagyis Kína megállítása helyett annak legalább fékezése.
Ebben a folyamatban keverednek jogos amerikai célok (az erőltetett kínai megtakarítások exportjának, és ezáltal az amerikai kereskedelmi mérleg pozíció túlzott romlásának, az amerikai technológiai tudás és szellemi termékek elbitorlásának, az emberi jogok két lábbal gázolásának meggátolása), és olyanok, amelyek egyszerűen a hatalmi versengésből fakadnak, vagyis Kína felemelkedésének bármilyen eszközzel történő megfékezése.
Ebben nem segít, hogy az Egyesült Államok – és vele együtt a világ nagy részének – prosperitását növelő évtizedes gazdasági fellendülés valószínűleg a végéhez közeledik, de minimum erős lassulása várható. Ugyanakkor ez Kínát legalább annyira sújtja, ha nem jobban, mint az USA-t.
Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy
VAJON EGY DEMOKRÁCIA, VAGY PEDIG EGY DEMOKRATIKUS MEZBE ÖLTÖZTETETT DIKTATÚRA ESÉLYESEBB-E A HÁBORÚBAN VALÓ HATÉKONY CSELEKVÉSRE?
Rövidtávon azt gondolnánk, hogy utóbbi, hosszútávon viszont az a gyanúm, hogy az előbbi. A két ország jelenlegi vezetését tekintve sem egyértelmű, hogy kinek az esélyei jobbak. Az egyik oldalon az amerikai elnök: tanácsadói közül több börtönben ül, és van, aki közülük az elnök ellen vallott. Így nem megalapozatlanok az amerikai igazságszolgáltatás és a demokrata párt ellene indított vagy indítani tervezett eljárásai. De ha ezeket félretesszük, akkor is ott van maga az elnök – és ha igaz, hogy a stílus maga az ember, akkor Isten ne csak áldja, de mentse is meg Amerikát (God bless, helyett save America).
De nem áll jobban a másik oldal sem. Elsősorban azért, ami ennek az írásnak a központi üzenete, miszerint egy bezárkózó, a maoi eszmékhez visszatérő Kína, mint a történelemből láttuk nem a felemelkedő Kína esete, már pedig a jelenlegi, hatalmát minden eddiginél jobban koncentráló kínai vezetés úgy tűnik ebbe az irányba kormányozza nemzete hajóját. A hónapok óta zajló hongkongi tüntetések önmagukban nem állítják meg a birodalmi lépegetőt, de mintegy tünetként előrejelezhetik várható botladozását, megrogyását. Kína, ugyanis ebben a háborúban, vagy legalábbis mostani szakaszában magát készül legelőször is legyőzni és ezzel legalábbis lassítani a végkifejletet. De azért ne féltsük Amerikát sem, egy egyre jobban korrumpálódó politikai és gazdasági rendszer, amely folyamatosan csökkenő eszköztárral védekezik a gazdasági ciklusokból fakadó és azon túl érkező kihívásokra, hosszú listáját mutatja be a birodalmak összeomlásához szükséges receptek hozzávalóiból.
Csak abban bízhatunk, a kínai bölcselet vizein hajózva, hogy a világ se nem jó, se nem rossz, üres és teli váltakozik. És bár így ennek a háborúnak sok áldozata lesz és az egész világ megsínyli, de eredményei is lesznek, amelyek a fejlődést éltetik.
EZ A HÁBORÚ UGYANIS LEGELSŐSORBAN A GAZDASÁGI VERSENY DIMENZIÓJÁBAN ZAJLIK, AZ PEDIG - BÁR EBBEN SOKAN NEM HISZNEK -, AZ EMBERISÉG FEJLŐDÉSÉNEK ÉS JÓLÉTÉNEK EGYIK LEGFONTOSABB ZÁLOGA.
Nem utolsó sorban gondoljunk arra, hogy a kezünkben lévő mobiltelefon is arról tanúskodik, hogy egy amerikai termék, amit lényegében Kínában gyártanak, az egész világ fejlődését gyökeresen átalakította – ugyanígy a demokrácia nevű termék is előállítható Kínában és remélhetőleg közben nem veszti el amerikai jellegét sem.
(A cikk először a hvg.hu-n jelent meg, 2019.11.08-án. Címlapkép: Donald Trump és Xi Jinping az osakai G20-on, White House/Flickr)
