Törökország nemcsak földrajzilag, de átvitt értelemben is összeköti Európát Ázsiával, méreteit, gazdaságát, haderejét tekintve is meghatározó, szerepe pedig a történelem során számos alkalommal vált kulcsfontosságúvá kiemelt geopolitikai jelentősége miatt. Ahogy a nemzetközi konfliktusok mélyülnek, úgy lesz rendszerint egyre fontosabb, épp merre tart Törökország, a közelgő választások pedig most kiemelt aktualitást adnak a kérdésnek.
Törökország a szíriai menekülthullámok pufferzónája, ellenőrzés alatt tartja a fekete-tengeri áruszállítást, és az országon megy keresztül az utolsó Európába tartó gázvezeték. Csak néhány példa, amely jól szemlélteti a törökök kivételes stratégiai pozícióját, és amely a törökországi választások tétjét – különösen az eszkaláció veszélyével fenyegető orosz-ukrán háború idején – magasan a török belpolitika szintje fölé emeli.
A választásokról és a politikai viszonyokról szóló legutóbbi írásunk után most két olyan múltbeli, de máig ható konfliktust elevenítünk fel, amelyek jól mutatják Törökország speciális, ellentmondásos helyzetét a NATO-n belül is.
Konfliktus a NATO belül
Törökország a NATO második legnagyobb haderejével rendelkezik, amellyel aktívan részt is vesz különböző nemzetközi konfliktusokban, többnyire NATO-missziókban, például Afganisztánban, Boszniában, Koszovóban és Macedóniában.
A NATO 5. cikkelye szerint amennyiben egy tagállamot támadás ér, az az egész szövetséget éri, és minden tag köteles támogatni a megtámadott felet, a cél egyértelműen az elrettentés. Amikor azonban ennek a cikkelynek a szövegét fogalmazták, nem tértek ki arra, mi van akkor, ha egy NATO tagállam lép fel agresszorként egy másikkal szemben, talán fel sem merült, hogy erre is sor kerülhet. Pedig megtörtént a Ciprusért folytatott küzdelemben, kicsivel több, mint ez évtizeddel a görög és török NATO-csatlakozás után (Törökország 1950, míg Görögország 1952). Az első ciprusi váltás 1963-64-ben volt, míg a második, a török invázió 1974-ben, ekkor alakították ki Ciprus jelenleg struktúráját, ami szerint a törökök birtokolják a sziget 36 százalékát.
Sokatmondó, hogy a törökök akkor a bolsevikoktól kértek és kaptak segítséget, a kapcsolat az oroszok és törökök között pedig azóta sem lazult érdemben. Még akkor sem, amikor 2020-ban egy orosz légitámadás következtében 34 török katona vesztette életét Idlibnél, a török válaszcsapás a szíriai erők ellen indult, az oroszok szerepe még a török sajtóban se jött elő.
Kétségtelen, hogy Ciprus helyzetének rendezése és a felek kibékítése rendkívül fontos volt. Az már vitatható, hogy jól tette-e az EU, hogy elismerte a kettéosztott Ciprust 2004-ben. A felszínen rendezett a konfliktus, de ha megkérdeznénk Ciprus déli részén valakit, mennyire tart egy újabb török inváziótól, mérsékelten kapnánk megnyugtató válaszokat. A feszültséget a két NATO tagállam között pedig fokozza, hogy Törökország több más lakott és lakatlan sziget hovatartozását is vitatja a Földközi-tenger keleti medencéjében.
Erdogan nyilatkozatai, mint például, hogy tavaly októberben megemlítette a sajtóban, hogy „lehet egyik reggel arra ébredünk, hogy a szóban forgó sziget már török kézen van” vagy az a megjegyzése, hogy Törökország mellesleg ballisztikus rakétái elérnek Athénig, nem azt jelzik, hogy a konfliktus tartósan nyugvópontra került.
Nagyhatalmi proxy háború Szíriában, indok a kurdok ellen
Törökország és Görögország feszült viszonya tehát már önmagában is próbára teszi a katonai szövetségi rendszert, és akkor még nem is beszéltünk a törökök és kurdok közötti konfliktusról, amely 1978-tól különböző intenzitással ugyan, de tulajdonképpen folyamatos. A Törökországon belül élő, autonómiát követelő kurdokkal és az iraki kurdokkal való szembenállás ennek éppúgy része, de igazán a szíriai kurdok elleni hadműveleteken keresztül érthetjük meg, miért olyan kényes a helyzet.
A 2011-es Arab tavasz nyomán kitört polgárháborúban Bassár el-Aszad annak érdekében, hogy az olyan fontos városokat, mint Allepo és Damaszkusz megvédje, csapatait átcsoportosította az északi területekről, ezzel hatalmi űr keletkezett a térségben, amelyet a gyorsan ébredő kurdok foglaltak el, és szintén Aszaddal szembe helyezkedtek.
Eközben Szíria nyugati részén a Közel-Kelet szembenálló hatalmai, Irán és a Szaúd-Arábia beavatkozott a harcokba, Irán Aszad oldalán, a szaúdiak a lázadókat támogatták. Aszad 2013-ban vegyi fegyvereket vetett be jelentős civil áldozattal, ez a lépés pedig arra sarkallta az Obama adminisztrációt, hogy Aszaddal szemben helyezkedjen el.
2014-ben északon teret nyert az ISIS, ami egyszerre volt Aszad és a kurdok ellensége, fő célja a kalifátus – vagyis egy komoly terület Irakban és Szíriában – megalakítása és megtartása volt. Az ISIS előretörésével az USA is fordult: már nem az oroszok által támogatott Aszad volt a legfőbb ellenség, hanem az ISIS, így az ellenségem ellensége a barátom alapon az USA a kurdok oldalára állt.
Az USA bombázásának támogatásával a kurdok visszaszorították az ISIS-t, és kiegészülve az észak-szíriai nem kurd milíciákkal megalakult az SDF (Sirian Demokratic Force). 2016-ban Trump választást nyert, és kihátrált a konfliktusból, teret engedve Aszadnak, de ez az átmeneti időszak sem tartott sokáig, miután Aszad újra vegyi fegyvereket vetett be.
Forrás: Vox
A törökök eddig a pontig a szaúdiakkal együtt támogatták az Aszad-rezsim ellen felkelőket nyugaton, főleg fegyverrel, ellátmánnyal, viszont az SDF megerősödésével a törökök számára is új helyzet állt elő. Szíriában a kurdok a legnagyobb etnikum, és annak lehetősége, hogy az SDF alatt egy önálló kurd állam jön létre Rojava tartományban, reális lehetőség volt, Erdoganék számára pedig nem kívánatos.
Az SDF és a szeparatista Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) összebútorozásának rémképe Erdogant arra ösztönözte, hogy 2016-ban támadást indítson az észak-nyugati határnál, papíron az ISIS, de legalább ennyire a kurdok ellen is, ezáltal egy kicsiny pufferzónát hozott létre. Két évvel később az „olajág hadművelet” keretében már egyértelműen az SDF előrenyomulásának meggátolása volt a célja.
Amerikai segítséggel az SDP 2019-re felszámolta az ISIS-t a térségből, viszont miután a fenyegetés elmúlt, az USA támogatása is köddé vált. Már korábban is terhes volt az USA számára, hogy a kurdok támogatása miatt diplomáciai ütközésbe kerül szövetségesével, Törökországgal, így 2019 végére Trump kivonta csapatait a török/kurd határról, amely 5 kilométeres széles 480 kilométer hosszú szakaszán korábban közös járőrszolgálatot is elláttak.
Ezzel validálta a török vezetés számára a „béke tavasza hadműveletet”, aminek célja a korábbi „safezone” kiterjesztése volt 30 kilométer szélesre, jócskán benyomulva a kurd területekre. A hadművelet nem mehetett volna végbe az oroszok jóváhagyása nélkül. A török-orosz viszonyban jelentős adukártya, hogy egy erősebb oroszok által támogatott offenzíva Idlib térségében több százezer szír menekültet indíthat meg a török határhoz.
Mi fontos ebből számunkra?
Ahogyan arról már az előző cikkünkben írtunk, a török-kurd viszony durva mélypontra ért el. Ha a 2019-es önkormányzati választást összehasonlítjuk a 2014-essel, szembetűnő, hogy a kurd párt népszerűsége a kormányzó párt korábbi helyeiből vett el. Ez a most következő választásnál is előfordulhat, nehéz helyzetbe hozva Erdogant, és ne feledjük el, hogy 3,6 millió szír menekült telepedett le az országban, vagyis a népesség 4 százaléka.
Törökország a NATO második legnagyobb haderejével rendelkezik, nem csupán a létszáma, illetve magasan képzett tartalékos állománya grandiózus, hanem fejlett és kiterjedt high-tech eszközökkel, hadiparral rendelkezik, légiereje és haditengerészete is kimagasló. A nagyon magas szintű katonai szakmai kultúra párosul egy katonai ethosszal, amely alapja a Gallipoli félsziget megvédése, Mustafa Kemal Atatürk kultuszának meghatározó mérföldköve, Törökország megalakulásának bölcsője.
A török birodalmi ambíciót láthatjuk az orosz-ukrán konfliktus kapcsán is, ahol mindkét féllel aktív diplomácia és gazdasági kapcsolatot ápolnak, a „360° külpolitika keretében”.
A CÉL EGYÉRTELMŰ, AZT A KÉPET KELL MUTATNI A VILÁG FELÉ, HOGY TÖRÖKORSZÁG LEHET A KULCSA EGY ESETLEGES TŰZSZÜNETNEK, AMI BÁR MÉRSÉKELTEN REÁLIS, MINDENKÉPPEN HATALMAS DIPLOMÁCIAI SIKER LENNE.
A kulcsszerep bizonyításának másik példája a finn/svéd NATO csatlakozás kérdése. Jelen helyzetben a török kormány csupán a finnek csatlakozását támogatja, a svédek esetében nincs megállapodás, így továbbra is megakasztja a folyamatot a török vétó. Ez egészen addig így marad, amíg Törökország nem tud előnyt kovácsolni jelenlegi alkupozíciójából.
A LIBIKÓKA BILLEGÉSÉT NAGYON JÓL MUTATJA, HOGY MÍG 2008-BAN A TÖRÖKÖK 88 SZÁZALÉKBAN BEÁLLTAK AZ EU KÜLPOLITIKAI DÖNTÉSEK ÉS NYILATKOZATOK MÖGÉ, EZ 2016-RA 44 SZÁZALÉKRA CSÖKKENT. MOSTANRA PEDIG ALIG 7 SZÁZALÉK MARADT AZ ECONOMIST SZERINT.
A „360° külpolitika” azt is jelenti, hogy Törökország nem áll sem a nyugati demokratikus szövetségesek, sem az autoriter hatalmak (Kína, Oroszország, Irán) oldalára. Messziről nézve a libikóka opportunistán billeg. Számos olyan eset volt, ahol Törökország a nyugati demokratikus szövetségesek álláspontja/értékrendje ellen cselekedett. Gondolhatunk itt akár Szíria kérdésére, vagy a kínai és iráni szankciók, de akár a sajtószabadság, és emberi jogok kérdésére is. Nagyon fontos lesz a választás.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
