Az amerikai vállalatok a kilencvenes évek eleje óta döbbenetes ütemben helyezték át termelésüket Kínába. Ezáltal napjainkban az amerikai politika kettős problémával szembesül – részben feldolgozóipari, részben pedig technológiai kérdésről van szó. Előbbit az amerikai cipőgyártók Donald Trumpnak írt közös levele is mutatja, ebben a kínai termeléssel elért profitjuk és tőzsdei eredményeik miatt aggódnak. Technológiai oldalon ugyanakkor egyes kínai cégek bedolgozóból komoly versenytársakká váltak. A darts történetének két legendájával valami hasonló történt 1990-ben. Ezen a dartsos példán keresztül mutatjuk be napjaink amerikai-kínai kereskedelmi és technológiai háborújának gyökereit.
„Soha ne taníts senkit, hogyan végezze a te munkádat!”
A fenti mondat – bár simán tűnhetne úgy is – nem Donald Trump szájából hangzott el napjainkban, miközben felelősségre vonja a nagyobb amerikai cégek vezetőit azért, hogy az elmúlt 20-30 évben elvitték a termelésük egy igen jelentékeny részét Kínába.
Hamarosan rátérek a mondat eredetére is, ám előtte nem árt egy kicsit megvizsgálni a Kína és az Egyesült Államok közötti külkereskedelem 1985 óta íródó történetét. Az 1985-ös évben az USA 3,9 milliárd dollár értékben exportált Kínába és szinte pontosan ugyanennyiért, 3,9 milliárd dollárért importált Kínából. Az Egyesült Államok külkereskedelmi deficitje 6 millió dollár volt ekkor Kínával szemben. A tavalyi évben az amerikai export 120 milliárd dollárra, míg az import 539 milliárd dollárra rúgott a kínai relációban. Ebből keletkezett 419 milliárd dollárnyi külkereskedelmi hiány. Az USA külkereskedelmi hiánya az alábbi módon alakult a két időpont, 1985 és 2018 között Kínával szemben:
A kilencvenes évek közepén még annyi volt nagyjából az éves hiány értéke, mint mostanában egy hónapé. A tavalyi évet nézve az 539 milliárd dollárnyi Egyesült Államokba áramló kínai import leglényegesebb tételei az alábbiak voltak (milliárd dollárban, forrás: census.gov):
Ezzel szemben az USA 120 milliárdnyi kínai exportjának a leglényegesebb tételei az alábbiak voltak:
Tanulságos kis lista, például a nyolcadik helyezett tételeknél 22 milliárd dollárnyi közlekedési eszköz áll szemben 4 milliárd dollárnyi szeméttel…
Amikor a tanítvány túlnövi mesterét
Mielőtt folytatnánk az amerikai-kínai kereskedelmi és technológiai háború kialakulásához vezető folyamatok vizsgálatát, tegyünk egy kirándulást a professzionális darts világába, ugyanis a nyitó idézetünk onnan származik. Az 1990-es (BDO) világbajnoki döntőt ekkor nyerte meg Phil Taylor sportági legenda Eric Bristow sportági legenda ellen.
Az azóta már 16-szoros világbajnok Phil Taylor fiatalkora nem volt egyszerű. Szüleivel azok egyetlen gyermekeként döbbenetes lakhatási körülmények között nőtt fel. Fémhulladékot gyűjtöttek, némi pluszbevételért. Nem volt saját áramuk, ezért a szomszédtól húztak vezetéket. A fiatal Phil 15 évesen otthagyta az iskolát és heti 9 fontért (1975-ben) dolgozott egy gyárban. Tizenegy évvel később, 1986-ban új házba költözött, ami közel volt az akkor már 5-szörös dartsvilágbajnok Eric Bristow nagyon népszerű kocsmájához. Itt csatlakozott a jól dobó Taylor egy dartscsapathoz. Ekkor heti 50-70 fontot keresett. Munkája során vécélehúzókhoz gyártott kerámiafogantyúkat. A bajnok Bristow 1988-ban kiszúrta Taylor tehetségét és egyszer odament hozzá:
„Tessék itt van 10.000 font, hogy végre elkezdj komolyabban dartsozni. Majd megadod, ha nyersz valamit.”
Egy feltétele volt Bristownak, nevezetesen az, hogy Taylornak ott kellett hagynia a munkahelyét a dartsért. Bristownak szüksége volt valakire, akivel napi 8-10 órát tudott gyakorolni. Eric Bristow spártai módon képezte ki Phil Taylort, aminek az 1990-es világbajnoki döntőben végül ő „itta meg a levét”. Ekkor indult először Phil Taylor a VB-n, ahol a végső sikerére 125-szörös pénzt fizettek a bukmékerek. A döntőben végül Bristow-t verte meg 6-1-re. Szép volt – mondta a döntő végén Bristow Taylornak, majd a sokk után hat hónapig nem beszéltek. Ekkor hívta fel Bristow-t az apja és teremtette le azért, hogy komoly versenytársat nevelt ki magának. A két legenda csodálatos barátsága egészen Bristow 2018 áprilisi haláláig tartott. Ezután három hónappal mondta egy interjúban Taylor elérzékenyülve, hogy még mindig nem tudta mentorának a telefonszámát kitörölni a készülékéből.
Az 1990-es darts világbajnoki döntő által Bristow-nak és az apjának okozott sokkhoz hasonlót érezhetnek ma az amerikai politikusok és vállalatvezetők látva az általuk „edzett” Kína 30 év alatt elért gazdasági csodáját. „Edzőpartnerből” kihívók lettek a világbajnoki döntőben. Ahogy Eric Bristow kinevelte Phil Taylor-t, valahol úgy nevelték ki az amerikai vállalatok is a saját kínai vetélytársaikat. Így lett az eleinte fölé és alárendelt „együttdobálásból” napjainkra gyilkos konkurenciaharc. Messze nem olyan baráti felütéssel persze, mint ami az 1990-es VB-döntő után a két dartslegenda életét végigkísérte. Az események fókuszpontjában lévő Huawei alapítójának korai élete – a nehézségeket tekintve – komoly hasonlóságokat mutat Phil Tayloréhoz.
Huawei-sztori: egy katonai mérnök garázscége 1987-ből
Az immár 74 éves Ren Zhengfei Huawei vezér 1987-ben alapította meg a ma már kolosszusra nőtt cégét öt befektető és 3-4 ezer dollárnyi befektetett tőke segítségével. A nyilvánosság számára ritkán megnyíló cégvezető egy márciusi CNN-nek adott interjújában mesélt élete korábbi szakaszáról. Ren 1974-től 1983-ig a Kínai Néphadseregben szolgált mérnökként. Amikor 1974-ben csatlakozott a katonasághoz, még javában tartott a kulturális forradalom, ami súlyos élelmiszer és ruházati hiánnyal járt együtt. Ren és elvtársai nulla fok alatti hőmérsékletű lepukkant házakban aludtak és volt, hogy hónapokig savanyított zöldségen éltek. Ren mégis boldog volt a seregben, mert míg ekkoriban Kína nagyrészén finoman szólva nem volt ildomos olvasni, ő azon ritka helyek egyikén volt az országban, ahol megtehette ezt.
A ma 12 milliós, a Huawei cégközpontjának helyet adó Shenzenben ekkor, 1975-ben 36 ezren éltek. A vidéki Kínából származó Ren valahonnan innen indult és éjt nappallá téve dolgozva munkatársaival emelte feljebb és feljebb a cégét. A robbanó kínai transzformációnak a nyolcvanas évek végén óriási akadálya és gátló tényezője volt a szegényes telekommunikációs infrastruktúra, volt tehát min dolgozni.
A cég alapításának 1987-es időpontja nagyjából egybeesett a Microsoft részvények 1986-os tőzsdei bevezetésével, az 1988-as szöuli olimpiával, a Gorbacsov-féle peresztrojkával és egy régi világrend letűnésével és egy új létrejöttével. A régi kétpólusú amerikai-szovjet szembenállás a Szovjetunió szétesésének kezdetével ekkoriban kezdett megszűnni. Ez szinte teljesen egybeesett az azóta is tartó technológiai forradalom kezdetével. Ez a technológiai forradalom egy kölcsönös előnyökön alapuló amerikai-kínai kollaboráción, egyfajta szimbiózison keresztül bontakozott ki az elmúlt három évtizedben. Az amerikai-kínai együttműködésben az innováció, az ötletelés, a tervezés és a finanszírozás az amerikai cégek hatáskörében volt, míg a gyártást és a „kulimunkát” kihelyezték Kínába. Mindkét fél jól járt ezzel az arbitrázzsal. Őrületes anyagi gazdagodással járt együtt ez az Egyesült Államok nyugati partján. Az imént említett Microsoft 33 évnyi tőzsdei pályafutásával a részvényekből 3 vezetőjét tette dollármilliárdossá, 12.000 dolgozóját pedig dollármilliomossá. A kínaiak pedig ugyan halálra dolgozták magukat érte, ám kitörtek az általunk elképzelhetetlen hetvenes évekbeli mélyszegénységből.
Ikonikus példája ennek az együttműködésnek a Foxconn Citynek vagy iPhone Citynek nevezett Shenzen közeli város, ahol többszázezer kínai munkás szereli össze az Apple telefonjait. A Foxconn szerződéses gyártóként több mint 800.000 alkalmazottjával többek között az alábbi eszközök összeszerelését végzi: Blackberry, iPad, iPhone, Amazon Kindle, Nintendo 3DS, Nokia telefonok, Xiaomi telefonok, Sony Playstation, Microsoft Xbox.
Ez a három évtizedes világrend változott meg gyökeresen napjainkra. Kína gazdagodása nem állt meg a mélyszegénységből való kitörésnél és napjainkra már nem elégednek meg az amerikai technológiai eszközök összeszerelésével. Az Alibaba és a Tencent immár „a” két kínai tőzsdei cég a piaci kapitalizáció alapján mért globális top10-es listáról. A Huawei felemelkedésének a számai pedig önmagukért beszélnek.
A kínai állam a Huawei mögött: az USA vádol, Kína cáfol
Ezt a felemelkedést folyamatos kételyek és vádak kísérték a nyugati és amerikai partnerek részéről. Az intellektuális szellemi tulajdon eltulajdonításának a vádja immár a kisebb probléma amerikai részről. A fő félelem az, hogy a Huawei eszközein keresztül esetleg betekintést nyerhet a kínai állam az eszközök felhasználóinak adataiba, üzleti titkaiba és működésébe. Ren Zhengfei márciusi CNN-es interjújában kategorikusan cáfolta ezt és elmondta, hogy eddig soha nem kaptak kínai állami kérést az általuk továbbított adatok elérésére.
Emellett a Huawei tulajdonosi struktúrája is komoly kérdőjeleket vet fel sokakban. Ebben a struktúrában Ren Zhengfei 1,4%-os tulajdonos, míg a vállalat többi része 81.000 alkalmazott kezében van. Az amerikaiak folyamatosan igyekeznek kínai állami cégként beállítani a Huawei-t, míg a kínaiak és a cég folyamatosan cáfol. Donald Trump és az Egyesült Államok folyamatosan vádol, míg Kína és a Huawei folyamatosan cáfol. Bizonyítékokat eddig nem láttunk.
Napjainkban a korábbi évtizedes amerikai-kínai együttműködésre épülő technológiai világ kettészakadásának a kezdetét láthatjuk. Decemberben a kanadai hatóságok Vancouverben amerikai kérésre az Irán elleni szankciók megsértésének vádjával letartóztatták a Huawei alapító lányát, Meng Wanzhou-t, aki a kínai technológiai óriás pénzügyi igazgatója. Meng azóta házi őrizetben van a saját vancouveri házában (10 millió kanadai dolláros óvadék ellenében). Mindez az idei első negyedévben semmilyen nyomot nem hagyott a Huawei növekedési számain. A cég első negyedéves árbevétele elképesztő, 39%-os mértékben nőtt a tavalyi év hasonló időszakához képest.
Idén májusban aztán felgyorsultak az események, ami alapján tele lehetünk kérdőjelekkel azzal kapcsolatban, hogy mi történt és mi történik a két nagyhatalom között. Május elején hirtelen félbeszakadtak a több hónapon át tartó amerikai-kínai kereskedelmi tárgyalások. Donald Trump vámot emelt egy május 5-i bejelentéssel. Ezután következett az eddigi legszigorúbb lépés, amely során május 15-én Trump elnöki rendeletet írt alá az Egyesült Államok telekommunikációs hálózatainak a védelméről. Ez nem nevezi nevén a Huawei-t. Két nappal később jött az országos rendkívüli állapot, ami megtiltja az amerikai technológiai vállalatoknak a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő partnerekkel történő üzletkötést. Ezzel megkezdődött a Huawei lekapcsolása a globális technológiai beszállítói rendszerről. Először a Google vette el az Androidot a kínai cégtől. Utána a Broadcom, a Qualcomm és az Intel a chipeket. A Microsoft először a Huawei laptopjait szedte le a Store-jából, majd nemrég a Windows alapú szolgáltatásait állította le az új Huawei megrendelésekhez. Így áll most a Huawei-történet röviden.
Már a cipőgyártók is aggódnak
Amerikai részről nézve a jelenleg általuk érzékelt Kína által okozott probléma kettős. Az egyik a saját vállalataik és a tőzsdei befektetők által elvárt profitkövetelményeknek történő megfelelési kényszer. A tőzsdei jelenlét által az örök növekedés elvárásának megfelelni igyekvő amerikai vállalatok az alacsonyabb költségek miatt láncreakció-szerűen helyezték át a termelésüket Kínába a kilencvenes évek második felétől kezdve. Ha valaki az adott területeken az Egyesült Államokban hagyta volna a termelését, azt felzabálta volna a Kínában olcsóbban előállító konkurencia. Ennek következményeként nőtt az 2000-es, 83 milliárd dolláros Kínával szembeni amerikai külkereskedelmi hiány 18 év alatt az ötszörösére, 419 milliárd dollárra. Az amerikai tőzsdeindexek köszönték szépen ezt a hatékonyságjavítást – és leszámítva a 2008-2009-es válságot – az égbe szöktek. Eklatáns példáját mutatják ennek a tőzsdei szárnyalásnak a Nike részvényei a teljes élettörténetet nézve az 1987-es tőzsdei bevezetéstől (havi grafikon, logaritmikus skála, 1987-2019):
A zöld ív mutatja azt, hogy miközben az ötszörösére nőtt a külkereskedelmi hiány 2000 és 2018 között, a Nike részvények árfolyama húszszorozott 4 dollárról 80 fölé. Nem csoda, hogy két héttel ezelőtt több mint 170 cipőgyártó egy világos üzenetet küldött Donald Trumpnak. A többek között a Nike, Adidas, Foot Locker, Ugg, Crocs és Converse által május 20-án keltezett levélben a cipőgyártók a Trump által bevezetni készült 25%-os vám katasztrofális következményeire hívja fel a figyelmet. Egy olyan sokkhatásra, ami egyszerre fogja érni az amerikai fogyasztókat, a vállalatokat és a teljes amerikai gazdaságot. Mindeközben a gyártók igyekeznek más helyekre vinni a termelésüket, ami a költségek miatt és szemben az elnöki szándékkal véletlenül sem az Egyesült Államok. A ruházati és cipőipari cégek mennek többek között Vietnamba. A GoPro például azt jelentette be május közepén, hogy Mexikóba helyezi át az amerikai piacra szánt kameráinak a gyártását. Még meg sem történt az áthelyezés, de már Trump itt is utolérte őket a május 31-én bejelentett mexikói vámolással történő fenyegetőzéssel.
Ez a feldolgozóipari probléma alapvetően az amerikai vállalatok profitkényszeréről szól. Ha hazavinnék a termelést, akkor nem sok elnöki Twitter üzenetet látnánk a fantasztikus tőzsdei szárnyalásról. A második Kína által okozott probléma a technológiai versenyben az elmúlt tíz évben a kínai vállalatok által elért sikerek kapcsán jelentkezik. Az e-kereskedelem kínai óriásának, az Alibabának az alábbi módon alakult az árbevétele a 2010-es és a 2019-es üzleti éve között (március 31-én zárul az üzleti év náluk):
Elképesztő növekedési pálya. Négy év alatt ötszörözött a cég az árbevételét tekintve. Hasonló robbanást láthatunk a Huawei és a Tencent esetében is. A kínai technológiai cégek néhány év alatt kőkemény kihívókká nőtték ki magukat az amerikai technológiai dominanciával szemben.
„Videokazettákat néztem meg az összes indulóról, tanulmányoztam a játékukat. Ezen kívül megfigyeltem, hogyan viselkednek, hogyan tesznek ezt-azt a hotelben. Láttam, hogy késő estig fennmaradnak, és eldöntöttem, hogy az ellenkezőjét teszem. Láttam, mit isznak, mikor kelnek fel reggel, és arra gondoltam, hogy én ezt nem csinálom. Jobb leszek, mint ti.”
Phil Taylor ezzel a mentalitással készült a már említett 1990-es darts világbajnokságára. A kínai technológiai vállalatok is szeretnének jobbak lenni, mint az amerikaiak.
Egy képzavarral élve tekintsük a technológia világát egy darts rendezvénynek. Ezen az amerikaiak által uralt rendezvényen évtizedeken át a kínaiak takarítottak és hordták a söröket a részeg szurkolóknak. Napjainkban annyit változott a világ, hogy egyre több kínai versenyző már odaáll a táblához és dobál. Nemcsak dobál, hanem el-elveri amerikai ellenfeleit. Eric Bristow az 1990-es sokk után nagyon büszke volt Phil Taylorra. Az eredeti dartsos történettel szemben viszont Donald Trump épp most igyekszik leparancsolni a pódiumról a kínai dartsosokat. Illetve ezzel egyidejűleg a rendezvényen dolgozó kínai sörcsaposok, takarítók és pincérek szűrét is szeretné kitenni. Ők viszont már nagyon nem akarnak innen elmenni.
Na itt tart valahol napjaink amerikai-kínai kereskedelmi és technológiai háborúja.
(A cikk megírásában nagy segítségemre szolgált az nso.hu 2018. január 4-i írása Phil Taylor és Eric Bristow történetéről.)
